Ne habozz soha! Egyszerűen csak cselekedj! Egész életemben ezeket a szavakat hallottam. A családom egy ősi és méltóságteljes vámpírvadász család. A szüleim, a nagyszüleim, az unokatestvéreim mind vadászok. Anya kicsi koromtól kezdve erre nevel engem, hogy a családi hagyományt folytassam. Persze más választás híján én vakon követtem anyámat. Apám tudta, hogy nem szeretem ezt az egész hülyeséget, ezért mindig adott választási lehetőséget, hogy melyikügyet vállalom el. Nagyon hálás voltam emiatt.

 Nagyanyám amikor kicsi voltam, adott egy gyönyörű nyakláncot amelyen egy baromi nagy kereszt lóg. A kereszt közepében egy zöldszínű kristály volt. Nagymama azt mondta ez megvéd, mert a családunk jelképe.

Soha nem maradunk sokáig egy adott helyen. Állandóan utazunk a világ különböző pontjaira.

Reggel mikor kimentem a konyhába, apám egy köteg papírt nyomott a kezembe. Gyorsan megnézegettem őket. Bólintottam egyet, ezzel jelezve apámnak, hogy értem a célzást és kiválasztok egy ügyet. Ásítottam egy nagyot majd visszacsoszogtam a szobámba felöltözni. Nincs sok ruhám. Nem is igazán van szükségem rájuk. Mindegyiket úgy is összevérezem. Van hat darab pólóm és négy farmer nadrágom, két pulóver és  egy télikabát. Leültem a földre és elkezdtem nézegetni a papírokat. Egy ideig gondolkoztam, aztán a harmadikat választottam. Ez így szólt:

A város egymástól teljesen félreeső mellékutcáiban, zsákutcáiban és csatornáiban, több helyen is vértócsákat és végtagokat találtak. Hullák egyik színhelyen sem voltam, csak furcsa ábrák.

Ez egy viszonylag sima menet lesz. Elővettem egy térképet és elkezdtem bejelölgetni rajta a azokat a helyeket amelyeken már ténykedett a titkos elkövető. Viszonylag könnyű dolgom lesz, hisz csak egyetlen utcában nem járt még. Sóhajtottam egyet és ráfeküdtem a padlóra. Holnap jönnek haza az unokatesóim Erdélyből. Mivel nekem nincs testvérem mindig velük gyakoroltam és játszottam, így nagyon közel álltak hozzám. Lecsuktam a szemem és halkan dúdolni kezdtem. Kicsi korom óta énekes akartam lenni, de anyám soha nem támogatott benne. Szerinte az a tisztességes ha követem a családi hagyományt és életem végéig így kell majd élnem.

Sötétedés után utamra indultam. A vállamra vettem a táskám, amiben a vadász felszerelésem volt. Vittem magammal zseblámpát, bár mivel mindig éjszaka dolgozom semmi szükségem nem volt rá.  Hamar megtaláltam azt a zsákutcát ahol számításaim szerint felfog tűnni a titkos ijesztgető.  A számba vettem a zseblámpát és turkálni kezdtem a táskában. Hangokat hallottam így gyorsan letettem a táskát és beosontam. Három férfit láttam. Két idősebbet akik a negyvenes éveik közepén járhattak és egy fiatalabbat aki nálam egy-két évvel lehetett idősebb nálam. Az árnyékban maradva figyeltem az eseményeket. A két idősebb valami szekta tagja lehetett, mert mindkettő felkarján sátánista jelekre figyeltem fel. Egyiknél sem láttam fegyvert. Az egyik szektás valamit előhúzott a kabátjából és a fiatal fiúnak szegezte. Az a valami úgy tűnik erős hatással volt rá, hisz egészen a másik falig repítette. Ekkor már én is cselekedtem. A fiú elé álltam és kitártam a két karom. A másik két férfi összezavarodott. Az egyik a keresztre mutatott ami a nyakamban lógott. Hátrálni kezdtek,  majd eltűntek az éjszakában. Megfordultam és ránéztem a sérültre. Nem tűnt komolynak, de jobb elővigyázatosnak lenni.  Kinyitottam a táskám és elővettem az elsősegélydobozt. Elé guggoltam és felmértem. Szőkés haj, magasabb nálam de nem sokkal idősebb. Kivettem a sebfertőtlenítőt, keveset cseppentettem egy zsebkendőre és a homlokára nyomtam, ahol egy vékony vágás volt.  Halkan felszisszent.  Levettem a zsebkendőt és hátráltam. A seb begyógyult. Ez viszont csak egy dolgot jelenhet. Kinyitotta a szemét és rám nézet. A kezemben egy ezüst tőrt tartottam és lassan hátráltam tovább. Először zavarodottnak tűnt, aztán mikor rájött mi történt, halvány mosoly suhant át az arcán. Én nem mosolyogtam. Csak lassan csúsztam hátra, védelmezőn magam elé tartva a tőrt. Nem egyszer kerültem már ilyen helyzetbe, de akkor általában az unokatestvériemmel voltam. Sajnos anyám azon érzékét nem örököltem, hogy megérzem a vámpírok jelenlétét. Ő ezt áldásnak nevezte amikor mesélte, de az én fejemben inkább átoknak látszott mindig. Bár most jól jött volna.Kicsit tartottam így egyedül tőle és féltem, hogy ez az arcomra kiül. Megmarkoltam a keresztet. A fiú tűnik csak most vette észre mi lóg a nyakamban. A mosoly egy pillanat alatt lehervadt az arcáról. Felállt leporolta magát és felém nyújtotta a kezét. Én még mindig a földön guggoltam. Lassan felálltam és hátrébb léptem. Nem akartam bajba keveredni, hisz így is épp elégszer szidnak meg anyámék. Komoran néztük egymást. A táskámra pillantottam. Túl messze volt tőlem és annak az esélye, hogy odamehetek érte a nullát súrolta. Nyeltem egy nagyot.

-          Semmi okod nincsen a félelemre. Nem vagyok annyira ostoba, hogy megtámadjam az egyik legtekintélyesebb vámpírvadász család egy utódját. – mondta érzelem nélkül.

Némán álltam előtte, mint egy kisgyerek.  Ennyire veszélyes lenne a családom a fajtája számára? Ilyen híres?

-          Elmehetsz, ha akarsz. A szerződés értelmében hamarosan újra találkozunk. – mosolygott gonoszan.

Lassan kihátráltam az utcából és haza rohantam. A szüleim a nappaliban várták a beszámolómat a vadászatomról. Lihegve csörtettem be.

-          Apám. Mi köze van valamilyen szerződésnek hozzám?

-          Reméltem, hogy ez nem következik be ilyen hamar. Ülj le. Régen a családunk, mint a legtekintélyesebb és legősibb vámpírvadász család, egy szerződést kötött a legerősebb vámpír klánnal. A szerződés lényege az volt, hogy a vadász család fejének ha lánya születik, hozzá adja a vámpír klán fejének a fiához. Így megoldva azt a problémát, hogy a két legerősebb család elpusztítsa egymást.  Hamarosan érted is elfognak jönni.

-          Ezt miért nem mondtátok el eddig? – sziszegtem.

-          Mert nem akartuk, hogy abban a tudatban nevelkedj, hogy csak áldozati báránynak használnának. – szólt közbe anyám.

-          Mikor jönnek el értem?

-          Talán néhány nap, néhány hét, néhány hónap. Nem lehet kiszámítani.

-          Hát ez nagyon biztató. – sóhajtottam.

Ott hagytam a szüleimet és bevettem magam a szobámba. Nem akartam elhinni amit mondtam. Soha nem álltam túl közel a szüleimhez de ez most nagyon fájt. Leültem a szoba közepén és  sírni kezdtem. Öt éves koromban sírtam utoljára. Először csak halkan szipogtam aztán pedig hangosan bőgni kezdtem, mint egy csecsemő.

Este megérkeztek a unokatestvéreim. Addigra sikerült lenyugodnom, így kimentem a nappaliba. Trisha és Jessica nevetve lépett be az ajtóm. Jó érzés volt újralátni őket, viszont még mindig  bennem élt azaz érzés, hogy ők tudtak mindenről. Jessica szőke haja a feje tetején kontyba volt kötve, míg Trisha kiengedve hordta szintén szőke haját. Mindig olyan hajat akartam, mint az övék. Nekem szög egyenes vörös hajam volt. A vállamat súroltam, mert egy gyenge pillanatomban a kezembe vettem egy ollót és levágtam a már egészen a hátam közepéig tartó hajam. Anyám nagyon ideges lett mikor meglátta mit tettem, de ez abban a helyzetben kicsit sem izgatott. Trisha odalépet hozzám és egy szatyrot nyomott a kezembe. Megnéztem a szatyor tartalmát és én is elmosolyodtam. Valami ruhaféle volt benne. Leültem a fotelbe és kivettem a két pólót amit benne találtam. Épp megakartam köszönni, amikor az ablakok hirtelen betörtek. Anya, apa, Jessica és Trisha eltűnt a szobából, engem meg ott hagytak egyedül. Nyeltem egy nagyot és kiejtettem a kezemből a pólókat. Az a fiú lépett be az ajtón, akivel az utcában találkoztam.  Most még jobban mosolygott, mint legutóbb. Egy a húszas évei közepén járható férfi lépett be előtte. Megfogta a csuklóm és felhúzott a fotelből. Szinte odadobott a fiúnak, aki ha nem kap el, akkor biztos elesek. A férfi eltűnt a fiú meg a vállára vett és elkezdett futni velem. Nem ellenkeztem, hisz anyámék megmondták, hogy elfognak jönni értem. Csak behunytam a szemem és hagytam, hogy a szél belekapjon a hajamba. Mikor kinyitottam a szemem egy szobában álltunk. Tágas volt benne egy nagy francia ággyal. A falakon mélyvörös tapéta, és egy nagy ólom ablakból lehetett a városra nézni.

-          Letennél? – böktem vállon a fiút, amikor már zsibbadni kezdett a lában.

-          Persze.

Könnyedén leejtett a fapadlóra és egy lépést hátrált. Valami vidámságot láttam a szemében csillogni. Az én tekintetemet közel sem lehetett vidámnak nevezni.  A szemeim fájtak, és bevörösödtek a sok sírástól, ráadásul nagyon fáradt is voltam. Kíváncsi voltam a szüleimmel és az unokatestvéreimmel csináltak-e valamit, de egyelőre a saját helyzetem jobban idegesített.

-          Gondolom, már tisztában vagy a dolgokkal. – kezdte a fiú a beszélgetést.

-          Nagyjából. Te leszel az új férjem? – mutattam rá.

-          Miért volt már ez előtt is? – kuncogott

-          Hát ez baromi vicces volt. – morogtam.

-          Ez lesz a mi szobánk. – mutatott körbe, ezzel terelve a szót.

-          A MI szobánk?! Abban biztos lehetsz, hogy nem leszel egy szobában egy sráccal akit alig ismerek és aki ráadásul…ráadásul… - húztam a mondatot.

-          Vámpír. Bocsi csajszi, de nincs más választásod. – vonta meg a vállát.

-          Az embereknek mindig van választása. Más kérdés, hogy élnek-e a lehetőséggel vagy nem. – suttogtam.

-          Viszont én korántsem vagyok ember, és te sem lehetsz soha normális. – sziszegte.